Érdekességek

Fizikai gyakorlatok csontritkulás esetén Vissza az alapokhoz

Az emberi test egyik leglátványosabb teljesítménye a csontváz azon képessége, hogy alkalmazkodjon a szokásos mechanikai terhelés változásaihoz a szerkezeti integritás fenntartása érdekében. A sérülések észlelésének és javításának képessége élettani szempontból egyaránt lenyűgöző. A csont szerkezetének és ásványianyag tartalmának, illetve ezek közötti szerkezeti integritás elvesztése miatt az idős korban bekövetkező csontvesztés, amelyet általában csontritkulásnak neveznek, aláássa azt a feltételezést, hogy a csontnak önfenntartó úgynevezett mechano-adaptív válasza van, nevezetesen a csontváz optimális morfológiai hatékonysággal képes alkalmazkodni mechanikai környezetének változásaihoz.

Az egész életen át tartó csontvesztés párhuzamos az életkorral összefüggő ülő életmóddal.

Ez azt jelenti, hogy a legtöbb ember, ahogy öregszik és általában jelentősen csökken fizikai aktivitása fokozatosan kiteszi csontjait ennek veszélynek, vagyis, hogy csökken a csontok szerkezeti integritása, elveszti rugalmasságát és ezáltal törékenyebbé válik.

Azok az emberek viszont, akik egész életük során fenntartják a fiatalkorban megszokott(?) testmozgási szintjüket, azok sokkal inkább képesek fenntartani normális csonttömegüket, azok rugalmasságukat és ezáltal későbbi éveikben csökkentik traumás csonttörések kockázatát.

Az optimális mechanikai terhelési paraméterek a csontépítéshez

Korábbi vizsgálatok kimutatták, hogy a statikus terhelés nem megfelelő inger a csontok adaptációjára, hasonlóan a használaton kívüli állapothoz és mindkettőnek negatív hatása van.

A csontok egészségére irányuló testmozgás beavatkozásának első elve az, hogy a terhelésnek dinamikusnak kell lennie, vagy más szóval, a terhelést ciklikusan kell alkalmazni, hiszen pozitív összefüggés van a terhelés alatti csontdeformáció és az újonnan kialakult csont mennyisége között.

Az adott csontterhelésnek mindig meg kell haladnia a szokásos csontterhelést, hogy adaptív válasz alakuljon ki, más szóval, a terhelésnek nagyobbnak kell lennie, mint aminek a csont általában ki van téve.

Fontos tényező a fizikai aktivitás frekvenciája, amely két dologban nyilvánul meg:

 1. ciklusszám, vagyis, hányszor alkalmazzák a fizikai terhelést

2. alakváltozási sebesség (terhelés alatt a csúcsalakváltozás eléréséhez szükséges idő). Mindkettő releváns a testmozgás felírása szempontjából.

A nagyon alacsony magnitúdójú terhelések és az alacsony alakváltozási arányok nem indítják el a csontok alkalmazkodását, átalakítását, még nagyszámú ciklus esetén sem. Ezek a megfigyelések nemcsak megerősítik a terhelés nagyságának dominanciáját, mint adaptív ingert, hanem rávilágítanak arra a tényezőre, hogy ha az adott terhelés elegendő az adaptív válasz stimulálásához, akkor  kevesebb terhelési ciklusra van szükség.

A terhelés sebessége szervesen kapcsolódik a terhelési frekvenciához, mivel a nagyobb frekvenciájú terhelés természetesen növeli a feszültség sebességét. A nagyfrekvenciás terheléshez hasonlóan a nagy alakváltozási sebesség nagyobb adaptív választ vált ki, mint az alacsony alakváltozási arány. Döntő fontosságú azonban, hogy a nagyobb alakváltozási sebesség több mikrokárosodást és nagyobb merevségvesztést okoz, mint az alacsonyabb.

Ezek az eredmények alátámasztják a csontok ’edzésének’ negyedik elvét, amely szerint a gyors terhelés inkább osteogén, vagyis csontépítő hatású, mint lassú.

Bár a csontritkulás következtében bekövetkező csonttörések globális gazdasági költségét nehéz megbecsülni, de például csak az Egyesült Államokban 2018-ban az oszteoporotikus törések teljes éves költsége 57 milliárd dollár volt, és becslések szerint 2040-re 95 milliárd dollárra fog nőni.

A csontok azon természetes képességének kihasználása, vagyis, hogy erejét, szerkezetét a testmozgással optimalizálja, kevés mellékhatással járó, olcsó és a legjobb terápia és nyilvánvaló alternatív stratégia a csontritkulás kezelésére használt gyógyszerekkel szemben.

Az a tény, hogy a testmozgás egyidejűleg megakadályozza a törést okozó eséseket, méginkább növeli a testmozgás terápiás módszerként való alkalmazását, annak vonz erejét.

A törések akkor fordulnak elő, amikor a csontot ért behatás, trauma meghaladja a csont azon belső képességét, hogy ellenálljon a csontot ért erőknek. A csontritkulás következtében bekövetkező törések általában akkor fordulnak elő, amikor a csont ásványianyag és/vagy szerkezeti tulajdonságai olyan mértékben sérülnek, hogy már minimális trauma is elegendő a töréshez.

Számos gyógyszer fokozza a csont ásványi sűrűségét (BMD) és a csontszerkezetet, ezáltal csökkentve a törési hajlamot. Mindazonáltal az eséssel járó trauma a csontritkulás csípőtörésének leggyakoribb oka, ergo az elesés kockázata közvetett, de erőteljes hatás a csonttörés kockázatának növelésére, amelyet a gyógyszerek nem befolyásolnak. Ez mutatja a rendszeres testmozgás hatásának összehasonlító túlsúlyát a csontritkulás törésének kockázati tényezőire - mind közvetlenül a csontra, mind közvetve az esés kockázatára.

További híreink